Világunk ki van éhezve a szeretetre. A nagyvárosokban a teóriám szerint azért is tartanak annyian házi kedvencet, mert az emberek elidegenedtek, nincsenek egymás felé impulzusok, figyelmességek. Sokan vannak, akik így nem érzik magukat egyedül, van, aki várja őket haza, van társaságuk. 5 évig egy 15 emeletes házban laktam, ahol emeletenként 10 lakás volt. 150 otthon, 150 család egy helyen, és ezalatt az idő alatt volt olyan emeleti szomszédom, akivel soha nem találkoztam, így alkalom sem volt semmilyen kapcsolódásra. Szerencsére azért volt olyan is, akikkel nagyon jóba lettünk.
Eric Fromm (pszichoanalitikus, szociál pszichológus, humanista filozófus 1900-1980) szerint a szeretet döntése kérdése, írt erről egy nagyon érdekes könyvet „A Szeretet művészete címmel. Nagyon újszerű megközelítésben tárja fel nekünk a szeretet fajtáit, és ezek miben térnek el egymástól. Igazából ismerjük is ezeket: szülő-gyermek közötti, felebaráti, párkapcsolati és Isten szeretete.
De, ha belegondolsz, azért ez egy picit furi, nem? A szeretet döntés kérdése lenne?! Nem csak úgy megtörténik és érezzük?
Hogyan is kellene ezt eldönteni? Hmmm…
Hadd meséljek el valamit!
Dél-Amerika egyik kis országában élek, egy kis városka egyik szélén. Nagyjából 20km-re van egy nagyobb város, ahol vásárlás terén jóval tágabb lehetőségek vannak. Egyik alkalommal, amikor jöttem haza a városból, már leszálltam a buszról, el is indultam hazafelé, de visszanéztem, mert a busz nem indult tovább, nem tudtam mi lehet az oka. Láttam, ahogy egy idős, aprócska termetű néni két nehéz nejlon szatyorral száll le. Őt várta a sofőr. Látva a nehéz szatyrokat visszafordultam, és megkérdeztem a nénit, hogy segíthetek-e. Hirtelen nem is tudta, mit felejen, láttam zavarban van, mutatta merre lakik, és hogy elég messze. Mondtam ne izguljon, én is arra megyek, én még messzebb lakom. Így elindultunk hazafelé. Elmesélte, hogy a férjének viszi a kukoricát, mert nagyon szeret egy tipikus helyi ételt, aminek kukoricaliszt az alapja. A férje megvakult, ő is már a 80-hoz igen közel jár, mégis egy nagyon jókedélyű, erős, olyan egész életét keményen végig dolgozó energikus nénit láttam. Én olyan 60 körülinek tippeltem.
És akkor most jön az a rész, amit én úgy nevezek: Szeretetből. Ez a néni kb. 10-15 percet gyalogol a távolsági buszmegállóba. (Aznap igencsak sütött a nap.) Vár a buszra, ami elvileg fél óránként közlekedik, de nincs konkrét menetrend, vagyis ki tudja, mennyit kell várni. (Ha láttad annak idején a Smaragd románca c. filmet Michael Douglas-szel és Kathleen Turnerrel, csak idézd fel azt a jelentet, amikor a főhősnő megérkezik a semmi közepére azzal a tipikus sárga busszal. No, ma majdnem ugyanezek a sárga buszok bonyolítják a tömegközlekedést. Olyan felszállni egy ilyen buszra, mintha vonattal utaznál, jó magasra kell lépni, hogy felérd az első lépcsőt. Én sem vagyok túl magas a magam 160cm-vel, de ez a néni még kisebb volt nálam, igy neki még izgalmasabb a le- és felszállás.) Fél órát utazik a városba a kukoricáért, elmegy a boltba, megveszi, és újabb várakozás egy buszmegállóban, majd fél óra utazás haza és további 10-15 perc gyalog haza, a 6-8kg kukoricaszemekkel. Ezután még megőröl a szemekből, kukoricalisztet csinál, és ezután áll neki megfőzni a férje kedvencét.
Nekem ezt jelenti, hogy: „szeretetből”. Hiszen minden fáradtságot és időt nem kímélve megteszi ezt a férje kedvéért mindössze azért, hogy örömöt okozzon.
Az ismeretségi körömben többen vannak, akik idős hozzátartozójukat otthon ápolják. Hogy miért döntöttek így? Hogy a szerettük iránti szeretetből inkább a nehezebb utat választották? És vannak az ismeretségi körömben olyanok, akik szakemberekre bízták hozzátartozójuk ellátását, hogy tovább lehessenek együtt. Van, amikor ezek a döntések szeretetből megváltoztatásra kerülnek, mert a szakellátás nagyon specifikus, és összességében inkább ront a meglévő állapoton. Vagy eljön egy pillanat, amikor a legnagyobb szeretet mellett is már olyan szakellátást igényel a hozzátartozó, amire nincs meg a felkészültség.
Minden, ami szeretetből történik, önzetlen.
Nem várunk érte semmit. A fenti történetben a néni feltehetően egy mosolyt, egy ölelést kap cserébe, és hogy a párja jóízűen elfogyasztja a főztjét. Elég kevéske ahhoz képest. hogy ez a néni milyen áldozatot hoz.
A „szeretet nevében” számomra mindig hordoz egyfajta negatív felhangot. Lehet, ez már ott kezdődött, amikor történelem órán a keresztes háborúkat tanultuk, és „Isten szeretete” nevében halomra ölték egymást…
Azt figyeltem meg, aki a szeretet nevében cselekszik, az inkább róla szól. Hogy ő milyen figyelmes, gondoskodó, szerető, odafigyelő, megértő, aggódó, felelősségteljes, és így tovább. Ilyenkor, ha ez nincs is kimondva, a szeretett fél érzi, hogy valami hibádzik. Hogy a feltétel nélküliség, önzetlenség nem tud megvalósulni. A celeb világban sok híresség van, aki jótékonykodik. Sokakról tudunk, mert ez szintén az imidzséhez tartozik, csak egy eszköz. És sok híresség van, akik ezt csendben megteszik, felhajtás nélkül. Ismerek olyan fodrászt, akihez több, mint 30 éve jár a vendége, de idővel mozgáskorlátozottá vált, ezért ő házhoz megy, pedig nagy kitérő, nem esik útba. Ő ezzel a többlettel fejezi ki a szeretetét, és megbecsülését, hogy ennyi éven át a vendége volt.
Az önzetlen szeretet is jöhet könnyedén, kevés idő és energia igénybevételével. Mint, hogy előre engedünk valakit a sorban, akinek csak 1-2 dolog van a kezében, míg nekünk teli a bevásárlókocsi. Vagy kinyitjuk másnak az ajtót, mert tele van a keze. Átadjuk a helyet egy rászorulónak, stb… Ezer apró kis figyelmesség jöhet spontán önzetlenül, könnyedén.
Mindannyiunknak az önzetlenül kapott gesztusok a legértékesebbek.
Mikor tudtál utoljára önzetlenül segíteni?
Ezeket a sorokat olvasva esetleg felismertél olyan helyzetet, amikor a segítség inkább rólad szólt?
Kíváncsi vagyok, neked, milyen tapasztalataid vannak! Örülök, ha megosztod!
További nagyon jó hetet kívánok!