Vannak problémák, betegségek, mint a depresszió, szorongás, fóbiák, kényszeres gondolatok, krónikus betegségek, PTSD, egyéb bénító rendellenességek. Általában a saját életünkben keressük a válaszokat, de ezek nem feltétlenül itt találhatóak. Előfordul, hogy ezeket a válaszokat felmenőink (szüleink, nagyszüleink, dédszüleink) életében találjuk meg.
Az újabb tudományos kutatások szintén azt sugallják, hogy a traumák hatása egyik generációról a másikra szállhatnak át. Ezt a „hagyatékot” nevezik örökölt családi traumának. A fájdalom nem mindig oszlik el, vagy csökken az idővel. Van, mikor az a személy, aki átélte a traumát már elhunyt, a története feledésbe is merült, mégis élettapasztalatai, emlékei, fizikai érzékletei töredékesen tovább élnek, mintha feloldást keresnének a ma élők testében, lelkében.
A mai ember nem szeret szenvedni. Minden, ami fájdalmas, szenvedést okoz, azt igyekszünk elkerülni. Nem vagyunk vele tisztában, de amikor ellenállunk valami fájdalmas dolognak, akkor gyakran az elkerülni kívánt érzést tartósítjuk. Ez a folyamatos szenvedés receptje. Szenvedéseink gyökere leginkább otthon, a családunkban keresendő, és ennek elsődleges forrásai a szüleink.
A guru nekünk adja magát, és a módszerét is. A tanító a tudását adja, ezáltal önmagunkkal ajándékoz meg. A nagy tanítók tudják, ahonnan jöttünk, az kihat arra, hová tartunk. Ami a múltban nem oldódott meg, az kihatással van jelenünkre. Tisztában vannak szüleink fontosságával – függetlenül, mennyi gondoskodást kaptunk tőlük. Családunk története a mi történetünk is. Akár tetszik, akár nem, bennünk van.
Szüleinket nem törölhetjük ki magunkból, bennünk vannak, és mi hozzájuk tartozunk, még akkor is, ha soha nem találkoztunk velük. Ha elutasítjuk őket, akkor csak önmagunktól kerülünk messzebb, és még több szenvedést élünk át. Az, hogy mennyire tudjuk elfogadni mások szeretetét, összefügg azzal, mennyire tudjuk elfogadni édesanyánk szeretetét.
Mikor a szüleinkkel való kapcsolat nem ideális, elutasítjuk őket valamiért, amit akár gyermekkorban, akár már felnőttként élünk át, akkor mi vagyunk a kulcs a közeledéshez. Sokszor van bennünk egy elvárás, mit, mennyit és hogyan szeretnénk kapni tőlük. Amikor eljutunk oda, hogy nem ez lesz a fontos, hanem képessé válok annak a befogadására, amit ők adni tudnak, ott elkezdődhet egy nagyon pozitív folyamat. A szeretet a gyermek és a szülők között helyreállhat, újra áramolhat. A változás, bennünk, gyermekekben zajlik le.
Ha még élnek a szüleink, bármikor változtathatunk. Van, mikor már az is elég, ha hagyom, hogy édesanyám addig öleljen, ameddig neki jólesik, és én megpróbálom a régi feszültséget, merevséget saját magamban oldani azzal, hogy ott maradok, akkor is, ha ez nehezemre esik. Mikor ezt megteszem több alkalommal, akkor egy idő után azt vehetem észre, hogy kellemes, lágy az ölelése, és már nem egy ellenkezés van bennem, hanem érzem a feltétlen szeretetét.
Ha már nem élnek a szüleim, akkor egy nyugodt környezetet teremtve önmagam számára – ez lehet az esti elalvás előtti pillanat is – odaképzelem azt a szülőt, akihez szeretnék közelebb kerülni. Jó, ha ezt „gyermekként” tesszük meg, vagyis annyi idős önmagunkkal, ahol éreztük az eltávolodást, amikor elkezdtük kritizálni szüleinket, mert mást vártunk tőlük, nem azt adták, amire nekünk lett volna szükségünk. Ha az hiányzott, képzeljük, hogy beszélgetnek velünk, vagy épp mesét olvasnak nekünk, vagy az esti lefekvés előtt megölelnek, vagy, mikor félünk, megvigasztalnak.
A családállítás módszere ebben az esetben nagyon jó támogatást tud adni. A csoportos állítási formában a segítők képviselik szüleinket, ők tudják közvetíteni mindazt, ami szüleinktől nem kaptunk meg. Az a tapasztalatom, hogy szüleink a legtöbb esetben mindig többet adnak, mint amit ők maguk kaptak saját szüleiktől. Lehet, hogy a módszereik nem a legkedvezőbbek számunkra, emellett a szándékuk pozitív irányunkba, nekünk szeretnének jót. Már az erre való rálátás is segíthet, hogy szüleinket olyannak fogadjuk el, amilyenek, és így tudjuk értékelni mindazt, amit kaptunk.
Mindenki más ütemben halad, máskor jut el bizonyos felismerésekhez, vagy gondolja, hogy most már elég a szenvedésből, valamit tenni akarok, hogy változzon. Traumáink egy bizonyos idő elteltével a tudatalatti tartományba kerülnek, és ott várakoznak, hogy feltárjuk őket. A gyógyuláshoz a tempónak is megfelelőnek kell lennie.
- Mikor túl gyorsan jutunk el egy gondolathoz, nem biztos, hogy gyökeret tud verni.
- Ha túl korán érkeznek a gyógyító szavak, nem biztos, hogy készen állunk a befogadásukra.
- Ha nem pontosak a kifejezések, talán nem is halljuk meg őket, vagy nem keltenek visszhangot bennünk.
Mikor képesek vagyunk a megfelelő nyelvezetet feltárni, nem csak magát a traumát ismerhetjük fel, hanem a gyógyuláshoz szükséges eszközöket, szóképeket is.
(Forrás: Mark Wolynn Örökölt családiminták)
Erőss Anna családrendmediátor